Idős, sokszoros feltaláló vall tipikusan magyar életútjáról, talán Te is tanulhatsz belőle.
Elszorult szívvel olvastam a magyar motoros légzsák kálváriája blogjukat. 66 éves feltaláló vagyok, immár két infarktuson is túl. Történetem hadd szolgáljon tanulságul a ma feltalálóinak. Életem arra is bizonyság, hogy a magyar ember nagyon kreatív, de a kormányzat segítsége nélkül és a szabadalmi hivatal ellenszelében nem valósulhatnak meg legjobb találmányai sem. Úgy vélem, a magyar szabadalmi hivatal (most SZTNH) nem a feltalálók érdekét szolgálja. Amíg bírtam pénzzel, a Danubia Szabadalmi Irodával intéztettem találmányaimat. Ők azonban csak vitték a pénzt. Aztán magam is „kitanultam” a teendőket, és intéztem ügyeimet. Segítség nélkül azonban csak fogyott a pénzem, még a családom is ráment.
Egyik találmányom a nagy aprópénz forgalmon segített volna, amikor még nem voltak automata számoló-berendezések. Beadtam a szabadalmi hivatalba, de a magas díjaknál kimerültem. Előtte azonban felkerestem a Nemzeti Bankot, ahol azt tanácsolták, hogy a Postához fordultak. Itt az illetékes elvtárs megdicsért, megköszönte az ötletet, majd pár hónap múlva sajátjaként mutatta be a TV-ben.
Apám őstermelőként százszámra tárolta a szabványos ládákat a kert végében. Gondoltam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az életünk, ha az üres ládák oldalait le lehetne hajtani. A ládák szállítása, tárolása mennyivel egyszerűbb, olcsóbb lenne. Elkészítettem a prototípust, irány a már említett szabadalmi iroda, majd a szabadalmi hivatal. Egyszer csak jelentkezett egy osztrák vállalkozó, aki megvenné a találmányt. Siettem Pestre, de Albertirsán laktunk egy tanyán. Mire Pestre ért velem a vonat, az osztrák már elutazott. A ládát itt hagyta, de a gondolatot elvitte, mert természetesen ez az ötlet is csak a bejelentésig jutott el. Ahogy már leírták Önök is a magyar feltalálók sorsát: „a szabadalmi bejelentés közzé lett téve, de a feltalálónak nem volt pénze a szabadalmaztatási eljárás folytatására….”
Elment ez a hajó is. Persze nem gond, mert természetesen „van másik…”. Mindig volt másik ötlet. Egy új építő rendszer. Megint szabadalmi hivatal és a szokásos körök. Sok hónappal később épp a híradót nézem, amikor látom, hogy a bemondó lelkesen tájékoztatja a nézőket egy zseniális „spanyol” építőipari találmányról. Egy világ dőlt össze bennem. Úgy tűnik, hogy ipari kémek már akkor is tudták, hol kell keresni az újdonságokat...
A Rubik-kocka bukásáért felelőssé tett főmérnökkel évekig találkozgattam, aki azzal ölelt át, hogy … „na, mi újság feltalálókám, még mindig meg akarja váltani a világot?” Már nem akarom…. - kellene mondanom ennyi kudarc után, és a lista messze nem teljes még, de nem mondhatom, mert életem alkonyán még mindig előre menekülök. Ma is vannak találmányaim, de lepattannak az illetékesekről. Annyit sem kérdeznek vissza, hogy „Te öreg, legalább tudod bizonyítani, amit állítasz?” Mintha nem a magyar innováció érdekeit tartanák szem előtt! Olvasom, hogy Koreában egy emberre 60-szor annyi találmány jut. Vajon ott hogyan csinálják? Ennyivel okosabbak, vagy csak a szabadalmi hivataluk segíti jobban a feltalálók életét? Mindezek ellenére sem a tegnap, sem a holnap miatt nem vagyok elkeseredve. Ez volt az életem, ez az én utam.
Halász Sándor, Albertirsa
