Szabadalmi blog

Az alkotó emberről

2011. február 24. 23:01 - mat_b

"– És maga mit csinál? – kérdezte tehát, tudom azóta, hogy rokonszenvvel.
– Az életben vagy a színházban? – kérdeztem, és Pilade színpadára mutattam.
– Az életben.
– Tanulok.
– Egyetemre jár, vagy tanul?
– Akár hiszi, akár nem, a kettő nem mond egymásnak ellent. Most fejezem be a templomosokról írott szakdolgozatomat.
– Fuj, de pocsék téma – borzongott. – Nem bolondoknak való?
– Én az igaziakat kutatom. A peranyagot. Maga mit tud a templomosokról?
– Könyvkiadóban dolgozom, és a könyvkiadókba bölcsek is járnak meg bolondok is. A szerkesztőnek az a dolga, hogy ránézésre megállapítsa, ki a bolond. Akik a templomosokkal állnak elő, azok majdnem mind bolondok.
– Ne is mondja. Légió a nevük. De nyilván nem minden bolond beszél a templomosokról. A többit miről ismeri fel?
– Ez a szakmám. Na, elmagyarázom magának, mert még fiatal. Apropó, mi is a neve?
– Casaubon.
– Nem a Middlemarch-ban hívják így az egyik szereplőt?
– Nem tudom. Mindenesetre egy reneszánszkori filológust is így hívtak, azt hiszem. De nem volt rokon.
– Na jó, erről majd máskor. Iszik még valamit? Még kettőt, Pilade, köszönöm. Szóval. Vannak a világon gyengeelméjűek, hülyék, buták és bolondok.
– Más nincs is?
– De igen, például mi ketten. Vagy legalábbis, ha meg nem sértem, én. De végül is, ha jól megnézzük, ezek közül a kategóriák közül valamelyikbe mindenki besorolható. Időnként mindegyikünk gyengeelméjű, hülye, buta vagy bolond. Mondjuk úgy, hogy normálisnak az az ember számít, akinél ésszerű arányban keverednek ezek a komponensek, ezek az ideáltípusok.
– Idealtypen.
– Bravó. Maga németül is tud?
– Törögetem, amennyi a bibliográfiákhoz kell.
– Aki az én időmben megtanult németül, az már biztosan nem diplomázott. Azzal foglalkozott egész életében, hogy tudott németül. Azt hiszem, ma ez a kínaival van így.
– Én nem tudok elég jól, úgyhogy kell a diploma. De folytassa a tipológiáját. Mi a helyzet a zsenikkel, mondjuk, Einsteinnel?
– Zseni az, aki a többi komponens felhasználásával szédítő tökélyre visz egyet.
Ivott. Odaszólt egy lánynak:
– Szia, édes. Voltál mostanában öngyilkos?
– Nem – felelte a lány –, egy ideje kommunában élek.
– Gratulálok – mondta Belbo. Majd visszafordult hozzám: – Kollektív öngyilkosságot is lehet elkövetni, ugye?
– Na és mi van a bolondokkal?
– Ne tulajdonítson az elméletemnek túlzott jelentőséget. Nem óhajtok vele mindent megmagyarázni. Csak azt mondom el, hogy egy könyvkiadóból nézve mit tesz, ha valaki bolond. Ez egy ad hoc elmélet. Rendben?
– Rendben. Most én fizetek.
– Rendben. Pilade, kevesebb jeget, ha lehet. Különben rögtön vérré válik. Na, szóval. A gyengeelméjű beszélni se tud, habog, nyáladzik. A fagylaltot a homlokának csapja, mert nincsenek összhangban a mozdulatai. A forgóajtón fordítva megy be.
– Hogyhogy?
– Valahogy. Nemhiába gyengeelméjű. Minket ő nem érdekel, lerí róla, hogy kicsoda, könyvkiadókba nem jár. Őt tehát hagyjuk.
– Jó, hagyjuk.
– A hülyeség bonyolultabb. Az egy viselkedési forma. Hülye az, aki mindig elbeszél a pohár mellett.
– Ezt hogy érti?
– Így – azzal a mutatóujját függőlegesen a pohár mellé tette, és lemutatott vele a pultra. – Arról akar beszélni, ami a pohárban van, de hogy, hogy nem, elbeszél mellette. Esetleg közérthetőbben: ő az, aki mindig bakot lő; olyankor kérdezi meg valakitől, hogy na és hogy van a kedves neje, amikor az illetőt épp elhagyta az asszony. Érti, ugye?
– Értem. Ismerek ilyet.
– A hülyék nagyon kapósak, különösen társasági alkalmakkor. Mindenkit zavarba hoznak, de azután remekül ki lehet őket tárgyalni. A pozitív esetekben diplomata válik belőlük. Elbeszélnek a pohár mellett, ha épp nem ők lőttek bakot, másra terelik a szót. De minket ők sem érdekelnek; a hülye sohasem kreatív, ő csakis készből dolgozik, úgyhogy nem házal kéziratokkal a kiadókban. A hülye nem mondja azt, hogy a macska ugat, viszont olyankor emleget macskát, amikor kutyáról van szó. Keveri a társalgás szabályait, és amikor jól kever, akkor lenyűgöző. Azt hiszem, kihalófélben lévő fajta, kimagasló polgári értékek hordozója. Verdurin-szalon, sőt, Guermantes-ék háza való neki. Olvassák még maguk, diákok, ezeket a dolgokat?
– Én igen.
– A hülye olyan, mint Joachim Murat, aki felsorakoztatja szemlére a tisztjeit, és odalép az egyikhez, aki csupa kitüntetés, és Martinique-ből való. „Vous êtes nègre?” kérdezi. Mire az: „Oui, mon général!” Mire Murat: „Bravo, bravo, continuez!”Azzal el. Érti, ugye? Ne haragudjon, de ma este életem egyik történelmi jelentőségű elhatározását ünneplem. Leszoktam az ivásról. Kér még egyet? Ne válaszoljon, mert bűntudatom lesz tőle. Pilade!
– Hát a buta?
– Ja, igen. A buta tud viselkedni. Ő gondolkodni nem tud. Ő az, aki azt mondja: minden kutya háziállat, és minden kutya ugat, de a macska is háziállat, következésképpen a macska ugat. Vagy hogy minden athéni halandó, minden pireuszi lakos halandó, következésképpen minden pireuszi lakos athéni.
– Ami persze igaz.
– Igen, de csak véletlenül. A buta helytálló dolgokat is mondhat, de tévesen okoskodik.
– Aki helyesen okoskodik, az akár tévedhet is.
– Hogy a fenébe ne. Mi másért akarnánk olyan nagyon észlények lenni?
– Minden nagy emberszabású majom alacsonyabb rendű lényektől származik, az emberek alacsonyabb rendű lényektől származnak, következésképpen minden ember nagy emberszabású majom.
– Nem rossz. Kapiskálja, ugye, hogy valami nem stimmel, de azt is meg kell ám még állapítania, hogy micsoda nem stimmel, és miért nem. A buta ember nagyon ravasz. A hülye egyből megismerszik (az agyalágyultról nem is beszélve), a butának viszont hajszál híján ugyanúgy jár az esze, mint nekünk magunknak. A paralogizmusok mestere ő. Egy kiadói szerkesztő ha megfeszül, sem menekül előle. A buták azért publikálnak annyit, mert első ránézésre meggyőzőek. Nem kötelessége a szerkesztőnek, hogy felismerje, ki buta és ki nem. Miért volna ez egy szerkesztő dolga, ha egyszer a tudományos akadémia sem képes rá?
– A filozófia sem. Szent Anzelm ontológiai istenérve butaság. Istennek szerinte azért kell léteznie, mert elképzelhető, mint olyan lény, aki mindennemű tökéletességgel, így a létezéssel is fel van ruházva. Összekeveri a képzeletbeli létezést a valóságos létezéssel.
– Igen, de Gaunilo cáfolata is butaság. Hogy akkor is elképzelhetek egy tengeri szigetet, ha az a sziget nem létezik. Ő meg valami esetlegesnek a képzetét keveri össze valami szükségszerűnek a képzetével.
– Veszekszenek a buták.
– Bizony, az Isten meg majd megszakad, olyan jól szórakozik. Csak azért akart elképzelhetetlen lenni, hogy bebizonyítsa, milyen buta Anzelm is és Gaunilo is. Minő fennkölt célja ez a teremtésnek; mi több, annak, hogy Isten egyáltalán lenni akart. Minden arra megy ki, hogy lelepleződjék a kozmikus butaság.
– Butákkal vagyunk körülvéve.
– Nincs menekvés. Mindenki buta, kivéve magát és engem. Sőt, sértődés ne essék, csak magát.
– Azt hiszem, itt bejön a Gödel-féle bizonyíték.
– Tudom is én; én agyalágyult vagyok. Pilade!
– Ne, ez most az én menetem.
– Hagyja, majd felezünk. A krétai Epimenidesz azt mondja, hogy minden krétai hazudik. Epimenidesz krétai, és jól ismeri a krétaiakat, tehát ha ő mondja, akkor igaz. Butaság.
– Szent Pál. A Titusznak írt levél. Na és most ez: mindazok, akik azt gondolják, hogy Epimenidesz hazudik, szükségképp megbíznak a krétaiakban; a krétaiak viszont nem bíznak meg a krétaiakban, ezért egyetlen krétai sem gondolja azt, hogy Epimenidesz hazudik.
– Ez most butaság vagy nem butaság?
– Döntse el maga. Mondtam, hogy nehéz megállapítani, ki buta és ki nem. Attól, hogy valaki buta, még Nobel-díjat is kaphat.
– Hadd gondolkodjam csak... Néhányan azok közül, akik nem hiszik, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot, nem fundamentalisták, de néhány fundamentalista úgy hiszi, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot, ezért azok közül, akik nem hiszik úgy, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot, senki sem fundamentalista. Butaság ez vagy nem butaság?
– Isten tudja, hogy stílusos legyek... Nem is tudom. Maga hogy gondolja?
– Mindenképpen butaság, akkor is, ha igaz. Megsérti a szillogizmus egyik szabályát. Két részmegállapításból nem lehet általános következtetést levonni.
– És ha maga volna a buta?
– Akkor remek és nagy múltú társaságban volnék.
– Hát igen, körülvesz bennünket a butaság. És lehet, hogy egy másfajta, a miénktől eltérő logikai rendszer szerint őnekik bölcsesség az, ami nekünk butaság. A logika egész története valami elfogadható butaságfogalom néven nevezéséből áll. A butaság felmérhetetlen. Minden nagy gondolkodó buta egy másiknak.
– A gondolat mint a butaság következetes formája.
– Nem. Ami az egyik gondolatban butaság, az a másikban következetlenség.
– Magvas. Két óra van, Pilade nemsokára zár, és még nem tartunk a bolondoknál.
– De, már ott tartunk. A bolondot azonnal föl lehet ismerni. A bolond olyan ember, aki buta, de nem tud trükköket. A buta igyekszik bebizonyítani azt, amit állít; a logikája sántít, de van logikája. A bolond viszont fütyül a logikára, ő rövidzárlatokkal dolgozik. Neki bármi bármit bizonyít. A bolondnak rögeszméje van, és szerinte az égvilágon minden őt igazolja. Jellemző, milyen fesztelenül bánik az indoklás kötelességével, mennyire hajlamos úton-útfélen a megvilágosodásra. És ha hiszi, ha nem, a bolond előbb-utóbb kirukkol a templomosokkal is.
– Mindig?
– Templomostalan bolondok is vannak, de a templomososakkal kell a legjobban vigyázni. Kezdetben nem derül ki, hogy kicsodák, olyan, mintha normálisan beszélnének, aztán egyszer csak...
Azon volt, hogy rendel még egy whiskyt, de meggondolta magát, és inkább a számlát kérte.
– A templomosokról jut eszembe. Van róluk egy kéziratom, a napokban hozta egy pasas. Szerintem biztos, hogy bolond, de emberi arca van. A kézirat egész higgadtan kezdődik. Nem akarja megnézni?
– De, szívesen. Hátha tudok belőle használni valamit.
– Kétlem. De azért ugorjon be hozzánk, ha van egy szabad félórája. Sincero Renato utca egy. Inkább nekem lenne hasznos, nem magának. Egyből közölné velem, hogy maga szerint komolyan vehető-e a dolgozat.
– Miért bízik meg bennem?
– Ki mondta, hogy megbízom magában? Csak ha eljön. A kíváncsiságában.
– Elvtársak! – nyitott be izgatottan egy diák. – Bicikliláncos fasiszták közelednek a rakparton!
– Szétcsapok köztük! – mondta az a tatárbajuszos, aki annak idején megfenyegetett Lenin miatt. – Indulás, elvtársak!
Mindenki távozott.
– Most mi van? Mi is menjünk? – kérdeztem bűntudatosan.
– Ugyan – felelte Belbo. – Vaklárma, ilyen ötletekkel rakja ki Pilade a vendégeket. Ahhoz képest, hogy ez volt az első este, amióta leszoktam az ivásról, egészen kivagyok. Nyilván az elvonási tünetek miatt. Egy szavam se volt igaz, még ez se. Jó éjszakát, Casaubon."
 

 

Umberto Eco: A Foucault-inga [1988](részlet, ford.: Barna Imre)

http://www.epubbud.com/read.php?g=39DEPP6A

Bármiféle esetleges egyezés valóságos személyekkel - beleértve a jelen blog szerzőit, a szakmabelieket, a jogalkalmazókat és a Kedves Olvasót - kizárólag a véletlen műve...

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szabadalom.blog.hu/api/trackback/id/tr992688773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.