A MIE 2011. március 24-én tartott rendezvényén a német Christoph Ann professzor úr tartott előadást (a pontosság kedvéért: Prof. Dr. jur. LL.M.), aki többek közt a müncheni egyetemen is tanít, és a szakterülete a szellemi tulajdonvédelem és az üzleti titok kérdésköre. Érdemeit, munkásságát az előadás felkonferálója sok percen át méltatatta a bevezetőben, ezt most átugrom – azzal a rövid megjegyzéssel, hogy a tanár úr (eltérően sok magyar egyetemi proftól) volt ügyvédi és bírói pozícióban is, tehát van fogalma róla, hogy mi a valóság a leírt betűk mögött.

A problémakört röviden felvázolva: a polgári jog bizonyos esetekben arra kötelezi a piac szereplőit, hogy szankcióként vagy mellékkötelezettségként adatokat szolgáltassanak saját tevékenységükről és partnereikről, ugyanakkor mindenkit – még a bitorlásba keveredőket is – megillet az üzleti titok védelme, amely alkotmányos gyökerekkel rendelkezik (a most még épp hatályos alkotmány ezt „magántitok” néven garantálja). Az üzleti titok megtartásához olyannyira komoly érdek fűződhet, hogy bizonyos kulcsfontosságú információk kiszivárgása akár egy vállalkozás vesztét is jelentheti. A kérdés ezek után: mit kellene tehát megosztani azzal, aki joggal követelhet adatszolgáltatást, és mit lehet túlzott követelésnek tekinteni a szabadalmas részéről, milyen információkat lehet visszatartani?

((Most tekintsünk el attól, hogy már az is megérne egy könyvet, hogy
- milyen nehéz manapság felperesként az adatszolgáltatás mint szankció elrendelését elérni a bíróság előtt, és ne foglalkozzunk azzal sem, hogy
- a bíróság sokszor indokolatlanul nagymértékben vár el bizonyítást a felperesei oldalról,
- a bíróság nagyon lassan és csak ritkán rendel el az ideiglenes intézkedést,
- sokszor nem elég konkrét és pontosan meghatározott a bírói rendelkezés ahhoz, hogy végre lehessen hajtani, és
- ha pedig némely csoda folytán sikerül kicsikarni egy ilyen ideiglenesen adatszolgáltatási rendelkezést, akkor jobbára arra vagyunk utalva, hogy az alperesi oldal tiszteletben tartja a magyar bíróság döntéseit annyira, hogy önként teljesít. Ha ugyanis végrehajtóhoz kell fordulni, akkor ki fog derülni: a magyar végrehajtási jog szabályai [ld. 1994. évi LIII. törvény 174. §] egyszerűen nem alkalmasak egy ilyen szankció kikényszerítésére, aztán a magyar végrehajtóknak nincs arra idejük, hogy ilyen csip-csup és alacsony végrehajtói díjtétellel kecsegtető üggyel foglalkozzanak, harmadrészt bírói gyakorlat és szakirányú tapasztalat híján fogalmuk sincs arról, hogy valójában mit is kellene nekik csinálni. Arról nem is beszélve, hogy a végrehajtási szakban a végrehajtó munkáját a helyi bíróságok felügyelik, és mivel az ilyen problémás ügyek többnyire egy bírósági titkárnál landolnak, nem mondhatjuk, hogy az ügy nagy szakmai múlttal rendelkező jogászok kezében nyugszik.))

Visszatérve Ann professzor előadásához: ugyancsak érdekes problematika a felperes oldalán a bizonyítás kérdése. Ahhoz ugyanis, hogy a felperes bizonyítsa a jogsértést, valójában meg kell osztania a bírósággal az üzleti titkot, amit pedig a bíró elé terjeszt, azt a másik félnek is joga van látni. Fel kell tehát fedni az üzleti titkot ahhoz, hogy hivatkozhasson rá…

Az innováció Ann professzor szerint főleg a kis beszállítókra jellemző, még akkor is, ha lajstromozott oltalmat nem ezek a cégek, hanem az ő megrendelőik, a nagy OEM forgalmazók szereznek többet. Mesélt Ann professzor olyan fiktív OEM nagyvállalatokról, akik rendszeresen szerveznek konferenciákat-találkozókat innovációk témájában, ahol a partnerek lehetőséget kapnak arra, hogy beszámoljanak saját fejlesztéseikről, eredményeikről, és ahol a részt vevők (alkalmazottak, fejlesztők) szívesen beszélnek úttörő munkásságukról. Ezek a szituációk azért érdemelnek figyelmet, mert ami nyilvánosságra kerül, az iparjogvédelmi szempontból már nem új, ergo nem védhető, közkincs… Mindez azért került szóba, mert sokszor a vállalkozásoknak felróható gondatlanságból sérülnek a vállalkozások üzleti titkai.

A prof főleg a német joggyakorlatról beszélt, de hivatkozott az EU szabályozásra is, ez pedig magyar viszonylatban is fontos. Az üzleti titok és a know-how oltalmát biztosítja pl. a nálunk is érvényes TRIPS egyezmény [39. cikk; ld. 1998. évi IX. törvény 1. C) Melléklet]. Szóba került a 2004/48/EK irányelv is, illetve az EU alapszerződés (a működésről szóló szerződés) 36. cikke [ez a három jogforrás hivatkozási alap lehet a magyar szabályok értelmezéséhez is hazai jogvitákban]. Végül említette a prof a 772/2004/EK rendeletet is, mert a know-how is fontos lehet licencszerződésekben, vagyis van neki jogi relevanciája, még ha elég megfoghatatlan is, legalább is kis hazánkban.

A prof előadása alapján Németországban az oltalmi jogosultak nagy előnye, hogy szabadalombitorlás esetén háromféle módon is igényelhet a szabadalmas anyagi kompenzációt a bitorlótól, vagyis nemhogy nincs bizonytalanság az alkalmazandó számítási modell tekintetében (ld. kis hazánk), hanem a felperes választhat, hogy a konkrét esetben mi neki a legjobb. Ez a három opció a következő:
- az elmaradt haszon behajtása [ld. 1995. évi XXXIII. tv, 35. § (3)],
- licencanalógia alapján számított, spekulatív átalány-kártérítés,
- a bitorlónál felmerült tényleges nyereség [ld. 1995. évi XXXIII. tv, 35. § (2) e)].

Attól függően, hogy melyik számítási modellt kívánjuk alkalmazni, más-más információkra lesz szükség az alperesi tevékenységgel kapcsolatban.
1. elmaradt haszon: mennyiség, ár, teljesítési dátum, vevők neve
2. licencanalógia: mennyiség, ár, forgalom, nyereség
3. gazdagodás visszatérítése: forgalom, költségek

A prof magától értetődőként beszélt arról, hogy az adatszolgáltatásnak nem csak a fenti körülményekre kell kiterjednie, hanem annak részét kell képezze a „kontroll-adat” illetve bizonylati/számviteli iratcsomag, vagyis olyan információk és iratok, melyek alapján ellenőrizhetővé válik az, hogy mennyiben felel meg a valós helyzetnek az adatot szolgáltató által átadott információ. Ezt ajánljuk a magyar jogalkalmazók (bírók) figyelmébe is! Hiába rendel el a magyar bíróság adatszolgáltatást, ha az utána nem végrehajtható, illetve a tisztességes végrehajtás nem ellenőrizhető.

Ugyancsak megfontolhatnák azt a magyar jogalkalmazók, hogy milyen megoldást kínál Ann professzor a fent jelzett alapproblémára, nevezetesen hogy milyen módon őrizhetők meg az adatszolgáltatók üzleti titkai. A megoldást egy szakértő bevonása jelenti, az ügy természetéből fakadóan gyakorlatilag egy könyvvizsgáló bevonását. Ezek a személyek többnyire hivatásbeli szabályokra tekintettel egyébként is titoktartásra kötelezettek, úgyhogy a bírói részről érkező megfelelően pontos eligazítás után megoldható lenne, hogy csak a szakértő nyerjen korlátlan betekintést az adatszolgáltató ügyvitelébe, és az adatszolgáltatás jogosultja csak a végeredményről értesüljön. Szakértő kirendelését a Pp. is lehetővé teszi [177. §], úgyhogy a peres eljárás folyamán erre a magyar jog szerint is lenne lehetőség. (Sajnos a magyar jog a végrehajtási szakaszban nem ismeri a szakértő kirendelésének intézményét, e tekintetben szerintem módosítani kéne a törvényt, ha komolyan gondoljuk a végrehajtás ügyét…) Ugyancsak ismeri a Pp. az üzleti titok fogalmát [119. §], de az erre vonatkozó szabály is kiegészítésre szorul annak érdekében, hogy a peres felek üzleti titkai is garantálva legyenek (és ne csak a kívülállóké).

Ugyancsak figyelemre és átvételre érdemes azon megoldás, melyet állítólag a német bíróságok alkalmaznak olyan esetekben, amikor abban kell döntést hozni, hogy vajon megsértették-e a vállalkozás üzleti titkait [ld. Ptk. 81. §]. Erre az esetre is az a megoldás, hogy egyrészről kizárja a bíró a tárgyalásról a nyilvánosságot, másrészt az iratokhoz való hozzáférést a szakértőkre és a jogi képviselőkre korlátozzák. (Ehhez egyébként szerintem kéne egy kiegészítő szabály is, ami megtiltaná az ügyvédeknek ilyen esetekre az információ továbbítását.)

Az új Ptk. elkészítőinek figyelmébe ajánlott az is, hogy a német jog a mai Ptk.-tól eltérően már azt is szankcionálja, ha valaki illetéktelenül jut más üzleti titkához. Ha megnézzük a magyar szabályt, a titok sérelme önmagában jogilag csak egy további tényállási elemmel jelentős, nevezetesen azzal, hogy visszaélnek vele. A prof által elmondottak alapján szélesebb körű a német üzleti titkok védelme, mivel más szempontok fontosak az üzleti titok védelme körében: korlátozott hozzáférhetőség, gazdasági jelentőség, a titokgazda érdeke, a titokgazda titokvédelmi igyekezete. A magyar megoldás nem veszi figyelembe, hogy többnyire már akkor megtörtént a baj, ha kiszivárog a titok, és hogy a visszaélés által okozott hátrány vonatkozásában az okozati összefüggés bizonyítása aránytalan terhet ró a titokgazdára.

Végül felhívta a figyelmet a prof, hogy szabadalmi ügyekben nem csak a bitorlótól, hanem kívülálló harmadik személyektől (gyakorlatilag bármelyik piaci szereplőtől) követelhető adatszolgáltatás [ld. 1995. évi XXXIII. tv, 35. § (5); feltehetőleg ezeket a kívülállókat a perben alperesként be kell vonni].

Sok más is elhangzott az igen érdekes előadáson, melynek vázlatát sajnos az előadó hozzájárulásának hiánya miatt nem oszthatjuk meg az olvasókkal (a prof ugyanis más alkalmakkor is előad a témában, és nem szeretné, ha „le lenne lőve a poén”…).

Az üzleti titok a magyar jogban is alkotmányos gyökerű jog, ezért ezen jog korlátozásakor (ld. pl. adatszolgáltatási kötelezettség) a jogalkalmazóknak figyelemmel kéne lenniük arra, hogy alapvető jogokat a magyar jogban is csak akkor lehet korlátozni, ha a korlátozás megfelel a szükségesség és az arányosság alapelvének. (Ld. pl. Lenkovics prof dologi jogi tankönyve, 120. o.) Az arányosság feltétele mellesleg szerepel a korábban említett EU irányelvben is.

Bede Máté